Elmentem Csorba Róberték temetésére.
Nem szeretek kórházba, temetésre járni, nem szeretek az elmúlással foglalkozni, de most úgy éreztem, hogy ott kell lennem, mert ez több volt egy szimpla temetésnél. Többezredmagammal nem csak azt az 5 éves kisfiút és az édesapját gyászoltam, hanem úgy éreztem, ez egyben egy néma tüntetés a rasszizmus ellen.
Ha a múlthéten itt a blogon nem kaptam volna annyit, ha nem borzasztott volna el a kommentek hangvétele, talán eszembe se jut, hogy több, mint 60 km-t autózzak két olyan ember temetésére, akikről a haláluk előtt még csak nem is hallottam. De azok után úgy éreztem, ott helyem. Mint ahogy így érezte a rengeteg megrendült cigány és nem cigány közemberen kívül számos politikus és művész is, akik szintén megtették ezt az utat, talán hosszabbat is.
Viszont ha már odamentem, akkor - a Tarka Magyar felvonuláshoz hasonlóan - fotóztam is. Azokat a képeket ironikus hangvételben kommentáltam, ilyen természetesen most nem lesz. Csak képek, és semmi más.
Lett volna lehetőségem a koporsóról és a síró feleségről is csinálni képeket, de nem tettem. Próbáltam a jóízlés határain belül maradni.
Remélem sikerült.