Megdöbbentő volt olvasni az elmúlt napokban, hogy a Weinstein-ügy hatására mennyi nő osztotta meg eddig titkolt, szégyellt, de sajnos el nem felejthető élményeit #metoo hastag-gel. Ismerve az áldozathibáztatás népszerűségét kishazánkban, nem kevés bátorság kellett ehhez a részükről. 

Amikor az ember amúgy nagyszájú, talpraesett ismerőse arról ír, hogy miképp molesztálta őt és társait az általános iskolai tesitanára, és még most, évtizedekkel később is azon agyalt, mielőtt ezt kitette, hogy még mindig ő szégyenli magát mindezért, vagy amikor az újságíró Fiala Borcsa posztjában azt olvassa, hogy 

beszéltem is róla annak idején, egy másik férfival, megértést, szolidaritást, vigaszt, bármit keresve. Reakcióként azt kaptam, hogy ugyan már, mit foglalkozok ilyen hülyeségekkel. Ez nem ügy. Nem számít. Bagatell. Pedig nem az volt. Nekem semmiképpen sem, és még most, 22 évvel később is mocskosnak érzem magam, ha rágondolok.

hát az felér egy érzékenyítő tréninggel. 

Hogy miért most? 

Kellett egy katalizátor, hogy áttörhessen a gát, egy jellegzetesen XXI. századi reakció a hollywood-i botrányra, egy Facebook kampány. Mert egyáltalán nem könnyű ezzel a nyilvánosság elé állni. Schilling Árpád rendező ezt így foglalta össze:

A zaklatási esetek gyakori következménye, hogy az áldozat önmagát hibáztatja. Úgy látja, hogy ő idézte elő a helyzetet, sőt ő volt az is, aki nem tudta „eléggé kielégíteni” az erőszaktevőt. Furcsán érzi magát, mert egyrészt egy ócska rongynak látja magát, akit csak úgy, bárki megkaphat, másrészt úgy gondolja, hogy még rongynak sem jó, mert nem történt meg, amit a másik akart: nem volt jó. Irtózatos pszichés nyomás ez, amelyben a legkevésbé sem az fordul meg a sértett fejében, hogy nyilvánossá tegye az ügyét. Vádolni nem mer, mert biztos benne, hogy nem neki hisznek majd, hanem a köztiszteletben álló személynek. Mivel a magyar törvények sem segítik az áldozatot, jobbnak tűnik elfojtani a szenvedést, aminek következménye aztán egy rakás mentális és fizikai sérülés. Azért nem akkor, mert egy fiatal nő totálisan védtelen. Ma már, tapasztaltabban, egy biztonságos családban, kellően megerősödve bátran áll a nyilvánosság elé.

Sejteni lehetett, hogy előbb utóbb nevek is előkerülnek majd. Schilling felesége, Sárosdi Lilla színésznő ma előállt eggyel: Marton László, a Vígszínház volt igazgatója, jelenlegi főrendezője gondolta a világ legtermészetesebb dolgának, hogy az akkor még kezdő színésznő majd orális örömökben részesíti egy autóban. Marton tagad és perrel fenyegetőzik, Sárosdi Lilla áll elébe.

Mi lesz a vége? Lesznek-e mások, akik csatlakoznak Lillához, és a saját történeteikkel hitelesítik a mondandóját, mert nem ő Marton egyetlen áldozata, vagy Martonnak ad igazat a bíróság, megerősítve azt a hitet, hogy a mai Magyarországon nem érdemes segítséget kérnie a nőknek, ha zaklatás éri őket, mert még a hatóságok is ellenük vannak?

Még az is előfordulhat, hogy Sárosdi úgy jár, mint Asia Argento, akit egy hasonló ügy miatt elüldöztek a hazájából, a szintén elég macsó Olaszországból? Remélem, hogy nem. 

Mindenesetre Sárosdi példáját már több színésznő és újságírónő követte (még ha nevet nem is mondtak mind), a színházak sorra állnak ki mellettük, és a Színművészeti Egyetem jelenlegi és korábbi hallgatói petícióban fordultak a rektorhoz és a kancellárhoz, hogy az intézmény vezetése mindaddig függessze fel Marton Lászlót minden, egyetemünkön viselt tisztsége és feladata alól, amíg szexuális zaklatási ügyében hitelt érdemlő módon be nem bizonyosodik bűnössége vagy ártalmatlansága.

Talán elindul végre egy tisztulási folyamat ezen a téren.

Máshol se ártana.

UPDATE

Hoppá!

"A vele történteket felvállaló színésznő azért azonosította végül Marton Lászlót zaklatójaként, mert jelentkeztek nála a rendező más áldozatai is – mondta el a Hír Tv Egyenesen című műsorában Schilling Árpád rendező, a zaklatási botrányt elindító színésznő férje."