– Hát micsoda ország, miféle rendszer ez!? – kérdezte két tanácsadóját, akit fogadalma ellenére is beavatott a titokba. – Hogy itt végig lehet járni a hivatali ranglétrát a legmagasabb posztig abban a hitben, hogy igaz, amit a szovjetek minden tárgyaláson, minden újságban hirdetnek: nukleáris fegyverek csak a Szovjetunióban vannak. Erre kiderül, hogy atombombákat tárolnak a Balatonnál, ahol nyaranta milliók üdülnek. És még a miniszterelnök sem tudhatja, hogy pontosan hol.
(Tótvázsony. Németh Miklós jó háromnegyed év múlva nagyon cifrán kifakadt, amikor Sztukalin nagykövettől megkapta Nyikolaj Rizskov miniszterelnök levelét: november 24. és 26. között elszállították az atomfegyvereket Tótvázsony térségéből. Hogy lehet az, hogy a magyar elhárítás az egészből semmit sem vett észre? Melyikünk van itt otthon!?)
Volt már nekünk egyszer (jó 20 éve) olyan miniszterelnökünk, aki (bár úgy tűnt, az előd fiatal bábjaként került hatalomba), szembemenve az őt támogató párttal, gyakorlatilag válságkezelőként működött egy kvázi szakértői kormány élén, tudva, hogy mandátuma rövid lesz.
Pedig akkor még a mostaninál is kacifántosabb volt a helyzet, mert nem csak gazdasági problémák voltak, hanem még demokrácia sem volt.
A 168 óra rendszerváltozásról szóló sorozatában jelent meg róla egy írás a múlt héten, ami bár címlapsztori volt, nem igazán keltett visszhangot, pedig fellebbenti a fátylat egy-két olyan háttérinfóról, amely (legalábbis számomra) az újdonság erejével hatott (van, ami nem volt nyilvános, és van, amire egyszerűen nem emlékszem).
Egy-két újabb adalék:
Nem kellett sok idő hozzá, hogy Grósz főtitkár megértse: kemény és öntörvényű partnert szerzett magának. Ha másból nem, ez abból is kiderülhetett, hogy milyen határozottan cselekedett, amikor az 1989-es költségvetés előkészítésekor a tervezetben egy jókora kiadási tételre bukkant, amelynek még neve sem volt, csak valami titkos kódja. Amikor utánakérdezett, kiderült, hogy ez a nyugati határon működő elektromos jelzőrendszer karbantartásának évi költsége. A vasfüggöny drága importdrótból volt, de olyan lepusztult állapotban, hogy rendre határsértő nyuszik ellen száguldottak a helyszínekre a hős határőrök. Németh ekkor elővett egy ceruzát, és kihúzta ezt a tételt. Mi a fenének kell ez, amikor a magyarok már kedvükre utazgathatnak? Annyira kézenfekvőnek tartotta, hogy eszébe sem jutott konzultálni döntéséről pártbéli főnökével.
És aztán persze jött Horn, és learatta a dicsőséget...
Június 27-re már alig maradt a vasfüggönyből, és amikor Horn Gyula magyar külügyminiszter megérkezett határzárat vágni osztrák partnerével, Alois Mockkal, alig találtak még ép szakaszt. Valójában csak a vadfogó hálók maradtak, a szögesdrótokból még vissza is kellett pótolni. Horn nagyon értett valamihez, amiről Némethnek fogalma sem volt. Mestere volt a politikai PR-nek. Ahogy a határnyitás krónikása, Oplatka András írta: nagyon tudott egyszemélyes darabokat rendezni – saját magára. Ez művészi adottság. Kétségtelen, hogy a drótvágó ollóval hadakozó Horn képe bejárta a világsajtót, és hozzájárult elképesztő németországi nimbuszának kialakulásához.
A marionettfigura meg közben önállósította magát...
Április 22-én legutolsó kongresszusát tartotta meg a KISZ, és ezen Grósz kijelentette, hogy a miniszterelnökkel közösen úgy döntött, indokolt lenne a gazdasági szükségállapot bevezetése. Németh elképedve hallotta az irodájában, a televízió híradójából. Nem volt rest, betelefonált az élő műsorba, és közölte: amit Grósz Károly mondott, az nem igaz. Ő bizony nem ért egyet semmiféle szükségállapot kihirdetésével, mert azt semmi sem indokolja.
Ilyesmire még nem volt példa Magyarországon.
Németh Miklósnak akkor már nem volt kétsége afelől, hogy partnere cinkelt lapokkal játszik. A korábbi hetekben feltűnt neki, hogy Grósz a politikai bizottság ülésein vissza-visszatér olyan témákra, amelyekről ő előző este beszélgetett bizalmas tanácsadóival. Közben az asztal túloldalán szövetségeseit, Jassó Mihályt meg Tatai Ilonát fürkészi, és rá sem néz Némethre. Mindenki zavarodottan bólogat, mintha tudná, mire megy ki a játék, közben pedig egyedül a miniszterelnök érti: az üzenet neki szól, és itt valami nagyon nem stimmel. Csak nem árulók a tanácsadók? Miért tesz ez a Karcsi félrehajtott fejjel ilyen pingpongos, mandineres megjegyzéseket.
Végül, a hivatalos utat megkerülve, személyes kapcsolatokon keresztül lopta be a Parlamentbe egy éjjel az egyik szolgálat szakembereit. Négy poloskát mértek be a miniszterelnöki irodában. Mi legyen velük? – kérdezték. Marad mind a négy – felelte Németh. Attól kezdve a legfontosabb kérdéseket csak akkor beszélték meg itt, ha „postára akartak adni” valamit. Az igazi titkokra meg maradt a Duna-part.
Na ez volt az a rész, amin lehaltam. Az ország miniszterelnöke, aki komolyan vette a feladatát, és át akarta vezetni a demokráciába az országot, konspirálni kényszerült. Azt hiszem ez mindent elmond arról a korról.
szívósan dolgozott azért, hogy mielőbb törvényes választások legyenek az országban:
– Végül is jogállamot akarunk, nem? Hát akkor legyen.
És ami a mai szemmel nézve tragikus: a mostani problémák egy része már akkor is jó látszódott:
Hiányérzetet hagyott benne, hogy csak foltozott, régi-új alkotmánya lesz a harmadik köztársaságnak, hogy marad a nevetségesen sok, 386 képviselő. (Bob Hawk ausztrál miniszterelnök mondta is neki: náluk egy földrészre van 125 képviselő, és az is sok.) Hogy meg kellene ritkítani az önkormányzatokat, hogy a választási rendszerben a 21. század küszöbén olyan anakronizmusok maradtak, mint az ajánlócédula.
A mai megítélése nézőpont kérdése. Az kétségtelen, hogy nagyon sok múlott azon, hogy lehetővé tette a békés átmenetet a kerekasztal tárgyalások révén, hisz a többi ország példáján is látszik: egyáltalán nem volt törvényszerű, hogy leüljön tárgyalni az alakuló ellenzékkel, és erőszak nélkül átadja a hatalmat. Van, aki tiszteli ezért. Viszont sokan vannak (és egyre többen), akik azt mondják, minden mai probléma pont, hogy erre a békés átmenetre vezethető vissza, mert ez lehetővé tette, hogy az egykori állampárt is átmentse magát a demokratikus játszótérre.
Döntse el ki-ki maga, hogy mit gondol erről.
