Ha az ember belemászik a demagógia csapdájába, ahhoz, hogy fenntarthassa a következetesség látszatát, egyre meredekebb állításokat kell tennie, és így egyre mélyebbre csúszik a gödörbe, ahelyett, hogy kikászálódna belőle.
Lázár János az Alkotmánybíróság hatáskörének szűkítése kapcsán most már eljutott odáig, hogy Sólyom Lászlót, és az alkotmányt vonja felelőségre az elmúlt 20 évért:
Előbb-utóbb ki kell mondani, hogy a tavaszi választások eredményében az elmúlt húsz év kritikája komoly szerepet játszott. Épp ezért nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az elmúlt húsz év csődje, kudarca, igazságtalanságai milyen összefüggésben vannak az alkotmányos berendezkedéssel. Ez a berendezkedés és keretrendszer valóban azt szolgálta-e, amit az emberek akartak? A keretek a kudarcot erősítették vagy tompították? Ezt a kérdést fel kell tenni. Az én válaszom az, hogy a 1989–90-es berendezkedés kudarchoz vezetett, és alapvető változtatásokra van szükség.
...azt kérdeztem volna meg Sólyom Lászlótól: miért az a legsúlyosabb állítása, hogy a többség uralma mindent fölülír? Az a benyomásom alakult ki, hogy 1990-ben, az akkori történelmi helyzetben, egy diktatúra után, mintha a választók kezét megkötötték volna azzal, hogy „igen, ti, választók, lehet, hogy szavaztatok valamire, de mi majd ezt korrigáljuk, és terelgetünk benneteket”. A Pázmány Péter egyetemen azt kérdeztem volna, hogy „köztársasági elnök úr, még mindig úgy érzi, hogy erre szükség van, vagy most már nagykorúak a választók? Nem érzi azt, hogy a választókat engedni kell, hogy döntsenek, és ezáltal minél felelősebb választók legyenek?” Hiszen a legfontosabb felelősség mégiscsak az embereké, hogy kiket választanak törvényhozónak! Akik adott esetben nem csapják be őket, és nem hazudnak nekik. Ezt a felelősséget nem lehet az Alkotmánybíróságra vagy bárhová másra tologatni. Az az érzésem, hogy részben mintha gondokság alá helyezték volna az embereket, részben mintha óvnánk őket a saját döntéseink következményeitől. És kikívánkozik belőlem az a kérdés – még akkor is, ha Sólyom elnök úr életművét nagyra tartom –, hogy ő a saját felelősségét miként látja a húsz év alatt kialakult helyzetért. Számomra ugyanis elképzelhetetlen, hogy van egy idealizált alkotmány, de közben az emberek elszegényednek, és elveszítik a bizalmukat a politika iránt, gazdasági és társadalmi csőd felé száguld az ország, de „egyébként az alkotmány rendben van”.
Tehát lefordítom: véletlenül sem attól voltak problémák az elmúlt időszakokban, mert az ország vezetésére megválasztott emberek rosszul kormányoztak és hibákat követtek el, hanem mert az alkotmány (és az olyan jogállami normák, mint pl. a visszamenőleges jogalkotás tilalma) fölösleges akadályokat gördítettek az ország lakóinak kibontakozása elé.
Kedves Lázár János, önnek igaza van! Szabadítsuk fel a gondokság alól az embereket! Nincs szükség alkotmányra, sőt, végül is nincs szükség semmilyen törvényre, hisz minden jogszabály csak korlát, ami dedósnak nézi az embereket! Majd a polgár önállóan eldönti, hogy mit szabad és mit nem, hisz elég érett rá.
Minek az Alkotmány? Hisz csak akadályozza a kormányt abban, hogy a saját belátása szerint cselekedjen. Ez persze üdvös és kívánatos dolog volt addig, amíg nem ők voltak hatalmon, de hát a fülkeforradalom mindenre felhatalmazást adott, nem?
Lehessen lopni! Hisz végül is ez az elszegényedés leggyorsabb ellenszere. Ha a kormány lenyúlhatja több milló ember nyugdíjra befizetett pénzét, hogy költségvetési lyukakat foltozgasson vele, nekem miért nem lehet a saját anyagi helyzetemen hasonló módszerrel javítanom? A rendkívüli helyzet rendkívüli intézkedéseket kíván, nem?
Pokolba a KRESZ-szel! Nem vagyok én óvodás, hogy csak kézen fogva tudjak közlekedni!
Komolyra fordítva a szót: Nem, még kétharmaddal se lehet bármit megcsinálni, már ha nem akarunk kiiratkozni a demokráciák családjából.
De tényleg nem akarunk? Végül is keleti szél fúj...