Több, mint két évvel ezelőtt írtam ezeket a sorokat:
Élt itt nem is olyan rég egy zseni. Magyarország lényegét senki sem tudta úgy összefoglalni, mint ő. Ráadásul látnok is volt: A Rózsakiállítás c. kisregényében gyakorlatilag megalkotta a valóságshow-t, mint olyat, évtizedekkel a valódi felbukkanása előtt, és még az olyan filmes előfutárokat is megelőzve, mint a Menekülő ember vagy a Truman Show. Sőt, a valóság még ma sem érte teljesen utol (a műben két ember haláláról forgatnak, és már nála is felbukkan a valóságnak beállított manipuláció, mint pl. a címadó kiállítás időzítése az esti tévéhíradóban), de egyre jobban közelít, lásd pl. a Hajdú Péter-féle hajléktalanok kálváriáját.
Nos, a valóság azóta behozta hátrányát.
Érzéketlenséggel vádolták meg a BBC-t, ami jövő hónapban egy 84 éves rákbeteg haldokló férfi utolsó leheletét tervezik a műsorra tűzni. Gerald szerettei körében tér végső nyugovóra egy hospice házban. A tévétársaság a Sir Terry Pratchett dokumentumfilmjét mutatja be, amiben a végstádiumos betegen eutanáziát hajtanak végre.
Természetesen egy ilyen terv parázs vitákat vált ki, pláne mivel most (ha igaz) nem átverésről van szó, ellentétben pl. az évekkel ezelőtti holland Nagy Donor Show-val, ahol elvileg egy haldokló nő veséjéért küzdött három donorra váró beteg, de aztán kiderült, hogy az egész műsort csak azért csinálták, hogy így hívják fel a figyelmet a donorhiányra.
...egy ember halálának bemutatása a televízióban, függetlenül a halál körülményeitől, számos nézőt megbotránkoztathat. Van olyan helyzet, (...) amikor a békésen bekövetkező halál mégis képernyőre való.
- veszi védelmébe a tervet a BBC egyik szerkesztője.
Semmi nem indokolhatja, hogy egy ember halálának pillanatát a széles nyilvánosság elé tárják (...) Örülünk, hogy a BBC az élet természetes velejárójaként szeretné bemutatni a halált, de úgy gondoljuk, ez a pillanat nagyon is személyes, amit nem kezelnek kellő érzékenységgel, ha bemutatják a televízióban.
- replikáznak az eutanáziája-ellenesek, akikre maga Örkény reflektál a túlvilágról, magában a már megidézett Rózsakiállítás című műben:
Mire jó ez a hallgatás? Haszna semmi, kára annál nagyobb. A régmúltban ez másképpen volt. Nemcsak, mert mindenki reménykedhetett a föltámadásban, hanem azért is, mert az emberek jó része otthonában halt meg, hozzátartozói és barátai körében. Manapság azonban ez az aktus majdnem mindig kórházak falai közt zajlik le, legföljebb egy vadidegen orvos vagy ápolónő áll mellettünk elmúlásunk órájában. Ez ugyan objektíve (a beteg érdekét nézve) hasznosabb, de szubjektíve (a haldokló szempontjából) még elijesztőbb. Paradoxon, hogy épp a modern társadalomban vált mitikus fogalommá a halál, mely pedig az élet szerves része, szükségszerű befejezése, minden emberi munka, alkotás, haladás legfőbb serkentője.
A Barbárok a kapuknál c. dráma életem egyik legmegrázóbb moziélménye volt, köszönhetően többek között annak, hogy az egyik közeli rokonom (a film főhőséhez hasonlóan) épp rákban haldoklott. Ha egy kitalált történet ilyen intenzív érzéseket tud előhozni, akkor az, hogy ezúttal tudnánk, amit látunk, nem fikció, a főszereplő a forgatás végén nem kell fel az ágyból, és nem megy haza a családjához, hanem valóban meghal, mennyiben generálna más érzéseket?
Nos, mi a véleményetek? Mit szólnátok hozzá, ha mondjuk egy magyar csatorna műsorra tűzne egy hasonló dokufilmet/valósághow-t?