A párommal ellátogattunk Debrecenbe (így csak félfüllel hallottuk, hogy mik történtek Pesten). Azért pont oda mentünk, mert amikor legutóbb ottjártunk, még nem volt MODEM, és a most ott futó Messiások kiállítás felcsigázta annyira az érdeklődésünket, hogy azt gondoljuk, szánjunk rá egy hétvégét, és járjunk végig egy múzeumi menüt.

Aperitifként újra megnéztük a Déri Múzeumban Munkácsy monumentális Jézus-trilógiáját, mintegy tematikai alapozásként a főfogásra.

Ami, hát elég felkavaró, és nem mindennapi élmény volt. A szervezők a bejáratnál kitették a 12-es karikát, de azt kell hogy mondjam, voltak olyan részek, ahol az én nem túl konzervatív énem is kevésnek találta ezt a korhatárt.

Az, hogy a képzeletbeli blaszfém-detektor úgy kiakadt, mint egy hirosimai Geiger-Müller számláló 45 augusztus hatodikán, még hagyján. Egy kicsit minden iránt tiszteletlen énem kb. ezt is várta ettől a kiállítástól. Volt ott minden, a hagyományos ábrázolásoktól a már címben is megidézett Piss Christig. Ami inkább melbevágó volt, az a kiállítás bevezető szakasza (ami igazából nagyobb is volt, mint a Megváltóval foglalkozó rész), amely a test és az elmúlás fogalmát körbejárva néhol elég sokkolóra sikerült. Gondolom sokan emlékeznek még pár évvel ezelőttről a Nitsch-kiállítás körüli botrányokra. Nos, itt is volt néhány videóbejátszás a performanszaiból. Persze több más, hasonló területekre tévedő művész alkotása is látható volt, ami már szinte feszegette a befogadóképességem határait. Nem akármilyen élmény pl. egy hullaházi fotósorozattal szembesülni. És itt most ne félhomályos, B&W nagytotálokra gondoljatok, hanem több méter átmérőjű, élénk színű közeliekre...

Elgondolkodtató kiállítás volt, amelynek töménységét egy kicsit oldotta a MODEM másik, épp futó tárlata, a Kis magyar pornográfia, ahol kortárs magyar képzőművészek mutatták be, hogy mi jutott eszükbe a rendszerváltás óta eltelt 20 évről. Egy kis szembesülés a valósággal, egy kis abszurd humor, és egy Piss Parlament, tisztelgő utalásként az egy emelettel feljebb látottakra.

A kiállítás része a fenti képen látható büszt is, amelyen, ha esetleg valaki nem ismerné fel, bizony Kósa Lajos, a múzeumnak is otthont adó város polgármestere látható. Persze az a rengeteg szöveg ott a szobor mellett végig arról szól, hogy ez a művész magánakciója, szó sincs személyi kultuszról, se a város, se a polgármester nem adott se megbízást, se pénzt a szobor létrejöttére, és én ezt készséggel el is hiszem, de akkor is hülyén jön ki... Ráadásul olyan nyakatekerten monthypythonos az a magyarázkodás, hogy rögtön a magyar filmművészet egyik csúcspontja ugrott be róla, Aba Botond nagymonológja a Kontroll elejéről. Persze tekintve a többi alkotást (amelyek többsége jól kihasználta az abszurd adta lehetőségeket), hajlamos vagyok azt hinni, hogy a felirat a mű része, de nem vagyok annyira vájt-fülű és -szemű műélvező, hogy ezt biztosan ki merjem jelenteni.

Desszertnek viszont ott volt a szomszéd Kölcsey Központban egy Sajdik kiállítás, kerek csokoládéval, és lyukas csokoládéval, valamint a Debreceni Jazz Napok koncertjei, amelyek pont a három múzeum által közrefogott téren voltak. Mit mondjak, kontrasztos egy délután volt, de megérte.