Tizensok évvel ezelőtt volt szerencsém eltölteni néhány napot a Fővárosi Nagycirkusz hátsó traktusában, az öltözők és a ketrecek környékén egy olyan időszakban, amikor csak magyar művészek léptek fel, így velük beszélgetve volt alkalmam megismerni az artisták átlagosnak nem igazán mondható életét, azt, hogy mi munka van a legegyszerűbbnek tűnő számban is, vagy hogy milyen lehet felnőni egy világjáró családban, ahol már a gyerekkor is gyakorlásból és szereplésből áll (az egyik előadásban - itt most nem részletezendő körülmények között - még porondra is kerültem, nem is akármilyen feladattal). Ifjú titánként addig a cirkuszt gyerekes dolognak tartottam, akkor viszont megfogott ez a zárt, kicsit belterjes világ, ahova nehéz bekerülni, de ha beleszülettél, akkor kikerülni se könnyű, így rendszeres látogatója lettem az előadásoknak, főleg mióta már apukaként járok oda.
Nekem sokáig a Ligetben álló épület volt A CIRKUSZ. A sátoros vándorverzióról gyerekkoromban azt hittem, hogy már csak könyvben és filmen létezik. A kőcirkusz viszont, mióta az eszemet tudom, ott volt az Állatkert mellett. Ebből az a tanulság, hogy nem túl régóta tudom az eszemet, hisz bár maga az intézmény már több, mint száz éves múltra tekinthet vissza, a jelenlegi helyszíne alig idősebb nálam: "mindössze" negyven éves volt idén januárban. Persze kerek szám ez is, ünnepelhető, így ünneplik is: egy klasszikus, gyerekkorunkból ismerős számokból álló előadással. Csak annyit mondok: borotváló elefánt, és gondolom a többség már sejti is, hogy mire számítson.
Aki meg nem, az nézze meg a fotóimat:
