Míg a fiúk hévvel kurizálnak, Lúcia, néked,
rá se kotorsz. Te csupán orrukat, azt figyeled.
Ezzel a mércével mérkéled a férfi-dorongot.
Sutba a rőf, a hüvelyk! Ez maga untig elég.
Tagbaszakadt a legény ormánya - a sudrija is jó.
Célba ilyen gyorsan bájcsevegés sose visz.
Fortély? Csábítás? Nincs szükség nálad ilyenre.
Fortély, csábítás - nálad az orr egyedül.
Nem fekhet melléd más lógós, mint aki orr-nagy.
Orrszarvú lennék, néha csak ezt akarom.
Lúcia, hidd el nékem, gyakran megcsal a látszat:
nálam például félrevisz orr-logikád.

Még csak alig fekszik le, alig tárul föl előttem
Lúcia, s lába alig nyugszik a vállamon el,
máris ijesztő hang durran ki pogány fenekéből,
mint amilyent ledörög nyáron a felleges ég.
Rémülten hátat fordítok, béfogom orrom,
rég lekonyult, ami állt, s iszkolok onnan odébb.
Lúcia, értsd meg hát, örömöt nem hozhat a puncid,
hogyha ilyen roppant rossz modorú a farod.

Roppant szerszámát, jól megtermett heregömbjét
Ambrus amíg viszi csak, Tekla dühöng, acsarog.
Ám, ha előrukkol velük Ambrus, nincs vita többé:
érvük súlya alatt Tekla legott helyesel.

Mért áhítja a fütykös a puncit, a punci a fütyköst?
- ennek a jámbor nép így magyarázza okát:
akkortájt, amikor Prometheus ős-szüleinket
gyúrta agyagból, még egyfele járt a keze.
Nem formált testrészt, melytől szétválik a két nem,
s mellyel az emberi faj újrateremti magát.
Majd azután később, hogy a természet legyen úrrá,
más-másfélékké tette az embereket.
Úgy, hogy emennek öléből egy keveset kiszakított,
s tette a másik lény lába közé e csomót.
Most ama vájat folyton kergeti ezt a csomócskát,
és e csomó folyton visszakivánja helyét.