A hosszúhétvégi múltba révedő kultúrharc teljesen elnyomta azt a hírt, hogy új magyar világsiker van születőben.
Nagy sikerrel mutatták be ugyanis Cannes-ban Pálfi György Final Cut-ját.
Ezzel a filmmel csak egy gond van: szerzői jogi problémák miatt egyelőre még nem kerülhetett kereskedelmi forgalomba, így csak ingyenes és zártkörű vetítéseken látható. A múlt héten lehetőséget kaptam arra, hogy részt vegyek egy ilyenen (nem, sajnos nem Cannes-ban), így bekerülhettem abba a (sajnos egyelőre exkluzív) csapatba, akiknek már volt szerencséje látni ezt a zseniális filmet, amit minden moziszerető embernek meg kell néznie (legalább) egyszer.
Ez a film tisztelgés a magyar és az egyetemes filmtörténet előtt. Olyan film, amelyet a világon mindenhol megértenek, mindenhol ugyanaz az érzés járja át a nézőt, ha kedvenc filmjeinek snittjeit felfedezi benne, és a sztori is olyan, hogy sehol se kell külön magyarázni, így egyszerűen világhírre van ítélve.
Ez a film tisztelgés a magyar kreativitás előtt. A magyar filmgyártás a finanszírozás totális átalakítása miatt épp mélyponton van, de Pálfi ebből a hátrányból előnyt csinált. Ha nincs pénz forgatni, akkor csinál egy egy új filmet 450 régiből. És ez nem csak unaloműző ujjgyakorlat, nem csak technikai bravúr, hanem hozzáadott értéket is tartalmaz. Nem hinné az ember, de a mozgóképes klisékből simán összerakható egy sablonokból felépülő, de mégis új sztori, sőt, még egy csavarra is futja a végére. Bár vannak a neten supercut filmek, de ezek egyike se mutat be új történetet, és egyik se rendes mozifilm hosszúságú, szóval a Final Cut mindenképp világújdonság.
A szerzői jogi problémák megoldhatóak, jelenleg is folynak erről a tárgyalások, így remélhetőleg még ebben az évben moziba kerülhet a film, így ha egy kis esze is van a magyar kultúrpolitikának, akkor minden támogatást megad ahhoz, hogy Pálfi indulhasson az Oscar díjért.
Egyáltalán nem lenne esélytelen.