Egy kicsit túllihegetnek érzem a műbalhét az osztrákok kolbászos Conchitája körül. Túlzásnak tartom mind a két végletet.
Az emberek szórakozni szeretnek, ezért néznek olyan műsorokat, mint az Eurovíziós Dalfesztivál, és az extrém sokszor szórakoztató, még ha felszínesen is. Tessék megnézni a statisztikákat: olyan országokból is ő kapta a legtöbb, vagy majdnem legtöbb szavazatot, ahol egyébként nem egy leányálom melegnek lenni (Oroszországban is bekerült a Top3-ba, hoppá). Conchita Wurst jól kiszámítottan ripacskodott egy sort, és ez bejött sokaknak. Ennyi. Szóval felesleges azt hinni, hogy ez a tolerancia diadala.
De persze ez a felfogás még mindig közelebb áll az igazsághoz, mint az ellenoldalé, amely természetesen nemzethalált vizionál. Mi lesz itt, úristen, női ruhában énekelt egy szakállas, meleg fickó, vége Európának, vége a vége a hagyományos nemi szerepeknek, jön az Új világrend!
Mindig viccesnek éreztem, ha valaki annyira nem biztos a maga identitásában, hogy másoknak is meg akarja tiltani, hogy más legyen, mint ő, mert attól fél, hogy elcsábul. Nem tudja felfogni, hogy a homoszexualitás nem fertőző, annak vagy születik az ember, vagy nem. Aki heteróként jött világra, az nem fog bebuzulni, csak mert lát egy női ruhába bújt férfit, aki meg melegnek születik, azt az átnevelési próbálkozások max. frusztráltá, depissé tehetik, de heteróvá nem. Aki ezt nem fogadja el, az csak magának árt, hisz olyan dolgon stresszel totál feleslegesen, ami nem árt senkinek, és amin amúgy sem tud változtatni.
Ebben a konkrét esetben egyébként paradox módon a legfőbb ellenérv ugyanaz, mint a másik oldallal szemben: a statisztika, mely szerint olyan országokban is rá szavaztak a legtöbben, ahol egyébként központilag nem szeretik a melegeket, sőt, még bojkottot is szerettek volna a műsor ellen. Most akkor vagy jóval liberálisabb a hőbörgőknél ezen országok közönségének a többsége, vagy (és ez a valószínű) csak szórakozni akartak, és annak fogták fel ezt az egészet, ami: viccnek.
Emlékezzen csak mindenki vissza a 98-as győztesre, Dana International-re, aki trasznemű volt, vagyis fiúnak született, de belül lánynak érezte magát, és egy műtéttel korrigálta a természet tévedését. Felhorgadás akkor is volt konzervatív körökben, de volt értelme? Változott bármit is világ attól, hogy első helyre tette a jónép azt a jellegtelen tuc-tuc számot?
De mondok jobbat.
Nem nagyon találkoztam még olyan emberrel, kortól, pártállástól és zenei ízléstől függetlenül, akinek ne jött volna a Queen zenéje (persze biztos van ilyen). Nem hiszem, hogy nagy titkot árulok el, ha leírom, hogy Freddie Mercury, ahogy ő fogalmazott magáról egy újságírónak még 1974-ben: „meleg vagyok, mint a kályha, drágám!”. Gondolom nem nagyon kell bemutatni az I Want To Break Free című, ma már klasszikusnak számító dalukat sem, de ha mégis, hát íme:
Hoppá! Itt van egy bajszos, női ruhába öltözött meleg férfi, aki énekel. Hát miben más ez, mint Conchita Wurst produkciója (már ha eltekintünk a zenei különbségektől)?
Hát semmiben.
Mégse hinném, hogy az általában általam is respektált, de most meg nem értett Puzsér Róbert róla is azt mondaná, hogy
...rúzsos ajkával épp transzneműek tízezreit köpi pofán. (...) nyomorúságos vásári mutatványt fabrikál egy létező szexuális zavarból, és teszi nevetségessé mindazt, amit a világ kulturáltabb fele szabad identitásválasztásról gondol.
Mint ahogy Európa se rokkant bele ebbe a most már 30 éves klipbe, nem lett mindenki meleg azóta, aki gyerekkorában rendszeresen látta ezt a tévében (még én se, bár sokan szeretnék ezt hinni).
Szóval lazaság, gyerekek, lazaság. Mind a két oldalon.