Álltam a turistaház ablakában, és néztem, ahogy az éjszakában szakad a hó. Nem, ez nem egy szentimentális karácsonyi sztori, ez bizony a múlt heti bicajtúrámon esett meg velem, alig pár száz km-re Magyarországtól.

Szebb jövőt! - köszönt ránk egy turista, fényképezőgéppel a nyakában, miközben eltekertünk mellette a Sava Dolinka mentén vezető kerékpárúton. Úgy látszik magából kiindulva azt gondolta, hogy mi is a magyar emberek azon kétharmadába tartozunk, akik Vona szerint jobbikosok.

Meghagytuk őt ebben a hitében.

Szlovéniai kerékpártúránk legnehezebb, de legszebb szakasza felé közeledtünk: a szó legszorosabb értelmében nagyratörő terveink arról szóltak, hogy áttekerünk a Vršič-hágón, amelynek a legmagasabb pontja 1611 méteren van, és onnan legurulva végigbicajozunk a Soča folyó völgyén.

Krajnska Gorától, vagyis a hágó bejáratól mindössze 11 km-t kellett felfele mennünk, de ez a 11 km egyben 800 m szintemelkedést is jelentett az egyheti kempingfelszereléssel megpakolt bicajokkal. Nem tudtuk, hogy menni fog -e, de beraktuk a váltókat mókuskerékbe, és nekivágtunk, mert mindenképp fel akartunk jutni, ha a végén tolnunk is kell a kerékpárokat (és bizony az utsó egy-két km-en tolnunk is kellett, becsületesen megvallva).

24 számozott hajtűkanyar vezet fel a csúcsra, és a harmadiknál már magasabban voltunk, mint bárhol kishazánkban.

Az utat majd 100 éve orosz hadifoglyok építették az I. világháború alatt, hisz akkor itt komoly harcok dúltak (nem véletlenül vettem kölcsön a poszt címéül a témával foglalkozó kiváló magyar dokumentumfilm címét, hisz Isonzó nem más, mint a Soča, csak olaszul). A képen látható kis fakápolnát is az útépítő hadifoglyok építették maguknak.

A völgyből még napsütésben indultunk el, de kb. két óra tekerés után, úgy 1300 m magasan eleredt az eső, és a levegő is eléggé lehűlt, a hajtűkanyarok meg egyre sűrűbben követték egymást, és ez így együtt már erősen rontott a túra élvezeti értékén :-)

Ha jól megnézitek a fenti képet, három hidacska is látszik rajta egymás felett, ugyanazon az úton.

És végre fent! Igaz, közben szarrá áztunk, de hát ott volt a turistaház, volt hol egy kicsit szárítkozni, átmelegedni. Eredetileg úgy terveztük, hogy kis pihenő után elindulunk lefele, de az eső csak nem akart elállni, sőt, nekünk meg nem volt kedvünk behúzott nyakkal, félhomályban, nézelődés nélkül legurulni, hogy aztán esetleg esőben kelljen sátort verni, és ázott cuccokban aludni, így hát fennragadtunk, kivettünk egy szobát arra az éjszakára.

Amikor is megesett az a számomra hihetetlen esemény, amit már megpendítettem a bevezetőben. A hóhatár majd ezer méterrel feljebb van, szóval sok mindenre számítottam, de arra nem, hogy én az augusztusi  bicajtúrámon havat fogok látni.

Persze nem volt ez tartós, az éjszakai vihar múltával, napfelkelte után rögtön olvadni kezdett, kora reggel még épphogy le tudtam fotózni a maradékait.

Ilyen panoráma tárult elénk az ablakunkból ébredéskor. Soha csúnyábbat :-)

Egy rövid reggeli, egy utolsó bögre forró tea, és összes meleg ruhánkat magunkra aggatva elindultunk lefele abban a reményben, hogy egy órán belül visszatérünk a nyárba.

Ami persze bőven volt két óra is, hisz hiába gurultunk némely hosszabb, aránylag egyenes szakaszon még hatvannal is lefele, ha egyszer rendszeresen meg kellett állnunk a lélegzetelállító panorámát fotózni. Amihez persze kilátó is dukál, méghozzá akadálymentesített. Hiába, Szlovénia nem Nyugat-Balkán, hanem Kelet-Ausztria...

A fenti fotón látszik az éjszakai szálláshelyünk. Tessék megkeresni :-)

Kicsit gicses festményekre emlékeztető tájakon haladtunk tovább, de nem teljesen háborítatlanul.

Az éjszakai vihar ugyanis több helyen is kőomlásokat okozott, néhol elég durvát. Mi még át tudtuk tolni a gépeinket rajtuk úgy ahogy, de az autók számára aznap délelőtt a hágó járhatatlan volt. Már csak ezért is bölcs döntésnek bizonyult az előző este nem elindulni fentről. Nem biztos, hogy örültünk volna neki, ha egy ilyen szikla véletlenül pont a mi nyakunkba zúdult volna menet közben...

Úgy 900 méter tájékán elértük a Soča forrását. Fura érzés volt egy-két méter széles patakként látni azt a folyót, amelyet majdnem a tengerig követni fogunk.

Kb. 800 méteren már annyira meleg volt, hogy nekivetkőzhettünk, hisz ha a nyárba nem is érkeztünk még meg, de kellemes tavaszi napsütésbe azért már igen. Az éjszakai esők hatására minden sziklafalon apró vízesések zúdultak le, alaposan megduzzasztva ezzel a raftingosok legfőbb álmát (egy pletyka szerint egyébként az ezzel foglalkozó helyi túraszervező cégek 90%-a magyar kézben van).

Bovec mellett található az osztrák-magyar hadsereg katonáinak temetője, ahol dédapáink nemzedékének 600 tagja alussza örök álmát, értelmetlenül fiatalon és erőszakosan eltávozva világunkból.

Dél felé haladva a táj egyre szelídebb lett, ami sajnos azzal is járt, hogy a nagy gurulások is megritkultak, és egyre többet kellett a pedált taposni.

A Soča is egyre nyugodtabb, terebélyesebb lett, a partján fekvő városkák meg egyre mediterránabbak. Látszott, hogy közeledünk az olasz határ felé.

Amit kora estére Nova Goricánál el is értünk. Itt a fenti szivárvánnyal ideiglenesen búcsút intettünk Szlovéniának, és átgurultunk a város másik végébe, vagyis az olasz Goriziába, amit a II. világháború után vágott ketté a nagyhatalmi akarat. Olyasmit kell elképzelni, mint anno Berlin: Az utca közepén egyszer csak határállomás, pontosabban az uniós csatlakozás óta már csak a helye.

Egy nap alatt tekertünk bő 110 km-t a télből a nyárba: Egy havas hegycsúcson reggeliztünk, és este már egy olasz városka főterén pizzáztunk.

Nem lehet azt mondani, hogy unalmas napunk volt.

A képeket nagyobb felbontásban megnézheted itt.

És ne feledd, tart még a Goldenblog szavazás is...