Elmesélem, hogy miképp lett új kulcstartóm.
Rühelltem, amikor 2002-ben a Fidesz kampányjelvénnyé fokozta le a kokárdát. Ízléstelen ötlet volt. Ha már önpecsételésre akarták buzdítani a szavazóbázist, lehetett volna a pecsét bármi, piros-fehér-zöld szívecske, vagy mondjuk Orbán Viktor az én miniszterelnökömös kitűző - a kokárda viszont mást jelképez. Nem egy pártot. Egy nemzetet. Annak sem a hétköznapjait, hanem ünnepét, egy bizonyos napon. Egy nemzetét, amelynek az egyik akkor épp a fele ki nem állhatta Orbán Viktort, és mivel a kokárda két héten át azt jelentette, hogy „én a Fideszre szavazok", ezért 2003-ban már március 15-én sem tűzte a kabátjára. Nehogy még azt higgyék róla.
Ha valamelyik kitartó olvasómnak ismerős ez az idézet, akkor az nem a véletlen műve: Stumpf András Heti Válasz-beli írását idecitáltam már egyszer, majd fél évvel ezelőtt. Hogy miért szedtem elő megint (a dátumból adódó nyilvánvaló aktualitáson kívül)? Hát ahhoz vissza kell menni egy kicsit az időben, úgy a rendszerváltás környékére.
Gimnazistaként több kórusversenyen is részt vettem, no nem énekesként, hanem az iskolai videós kör tagjaként, aki a gimi énekkarának a fellépéseit örökítette meg az utókornak egy VHS kamerával. Az egyik zeneakadémiai fellépésen a konkurens karnagy bocskaiban lépett a színpadra. Rögtön megtetszett. Mármint nem a karnagy, hanem a ruhája :-) Amúgy is történelem-mániás voltam, azon belül is a magyar történelemről olvastam el mindent kisgyerekkorom óta, ami a kezem ügyébe került, így akkoriban elhatároztam, hogy ha esküvőm lesz, ott én bocskaiban fogok megjelenni. Évekig kitartottam emellett az ötlet mellett.
Egészen addig, amíg nem vált ez a gyönyörű ruhadarab a MIÉP egyenruhájává.
Onnantól kezdve lelohadt a lelkesedésem. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy akár csak az öltözködésemmel is közösséget vállaljak egy szélsőséges alakulattal. A tervemről nem mondtam azért le teljesen: az esküvői öltönyöm ugyan nem bocskai volt, de emlékeztetett rá az álló gallérjával, és a hímzett díszítésével. A dac azért már akkor is megvolt bennem (volt egy másik fogadalmam is, hogy a gyerekeim csak régi magyar neveket kaphatnak, ezt megtartottam).
Sajnos azóta csak romlott a helyzet: a szélsőjobb teljesen kisajátította magának a magyarság kultúrörökségét. Ha meglátsz az utcán valakit, akinek tarsolylemezes övtáskája van, 99%-ig biztos lehetsz a politikai nézeteit illetően. Így hát csak nézelődni szoktam a kirakodóvásárok ilyen termékeket áruló pultjainál, vásárolni nem nagyon, bármennyire is tetszik, amit ott látok. Úgy vagyok velük, mint Stumpf egyszeri szoci szavazója: "Nehogy még azt higgyék rólam" (mondjuk a konkrét, kokárdás esetben én nem zavartattam magam 2003-ban sem, azóta is felveszem minden március 15-én, de csak akkor). Külön dühítő, hogy a valódi értékeket mesterien vegyítik a virtigli szélsőjobbos jelképekkel, mint amilyen az álősmagyar árpádsáv, meg a nyilasok által lejáratott harci turul.
Gyerekkoromban nagyon szerettem László Gyula 50 rajz a honfoglalókról című könyvét, így nem csoda, ha tetszenek azok a pólók, amelyekeken hasonló rajzok láthatóak. Csak épp eddig nem vettem volna fel olyat, mert egyértelmű volt, hogy kik hordják. Vagyok olyan őrült, hogy néha ellátogatok szélsőjobbos rendezvényekre (kíváncsi típus vagyok, na, de nem csak én: Kéri Lászlóval pl. a 2002-es MIÉP nagygyűlésen futottam össze), hát jórészt csak ott lehet kapni (na jó, azért most már előfordul sima vásárokban is, de egyértelmű körítéssel).
Aztán tavaly ellopták a bicajomat.
Ez most látszólag nem tartozik ide, pedig ez indított el egy olyan folyamatot, amely ennek a bejegyzésnek a megírásához vezetett. Ugyanis a kerékpárral együtt ellopták a kulcscsomómat is, amit szinte jobban sajnáltam, mint a biciklit: a bicaj már öreg volt, amúgy is már terveztem, hogy lecserélem, a kulcstartó viszont emlék volt a nászutunkról, ráadásul rozsdamentes acél, örök darab.
Így elkezdtem keresgélni, de nem nagyon láttam olyat, amire azt mondtam volna, hogy "Igen, ezt szeretném mindig magammal hordani". Túlságosan is kötődtem az előzőhöz. Aztán kiszúrtam egy vásárban egy olyan rakamazi turult, amilyen itt látható: 
Persze ezt is nagymagyarországos, meg árpádsávos kulcstartók vették körül, így elsőre ott is hagytam, de aztán pár perc múlva visszafordultam, és megvettem. Hát a franc egye meg, miért hagyom, hogy mások miatt szégyellnem kell, hogy őseim jelképeit hordom? Azért mert ők kisajátították ezeket, és összekapcsolták a szélsőséges ideológiájukkal? Csak mert liberális nézeteim miatt rendszeresen kétségbe vonják a magyarságomat (amúgy is, ki az igazi magyar ebben a Kárpát-medencei genetikai olvasztótégelyben), és ezzel együtt csak magukat tartják igaz magyarnak, nekem is szégyenlenem kell, hogy minek születtem? Miért hagyjuk, hogy az utóbbi években már a nemzeti ünnepeink is csak róluk szólnak?
Hát egy frászt.
Az áljelképek nem kellenek. Szó sincs árpádsávozódásról, a nagymagyarországos matricával díszített autókról is megvan a véleményem, és a nyilasok által használt turulábrázolást se kedveltem meg (a XII. kerültei szobor esetében pl. továbbra is rettentő cinikusnak tartom, hogy a gyilkosok jelképével akarnak emlékezni az áldozatokra). A nézeteim nem változtak. De azokra a dolgokra, amelyek valóban az identitásom részét képezik, igényt tartok. Mint pl. az új kulcstartómra. Ez valóban egy őslelet másolata, nincs azokhoz köze, akik ennek egy másik változatát a XX. században használták. És nem érdekel, ha valaki (nem ismerve engem), szélsőjobbosnak gondol, ha meglátja nálam (akár pozitív dolog ez nála, akár nem). Valószínűleg egy olyan pólót is veszek, és bár az esküvőmről már lekéstem, azt hiszem csak összegyűjtögetek egy bocskaira valót, ha másra nem, színházba járáshoz.
Arra bíztatok minden baloldalit és liberálist, ők se hagyják kitúrni magukat az örökségükből: foglaljuk vissza jelképeinket. Pl. lehet kezdeni azzal, hogy az is vegyen fel vasárnap kokárdát, aki 2002 óta nem tette ezt meg.
Hogy ne legyen különbség magyar és magyar között.
