A 2006-os választások idején még csak e-mail-ben vitatkoztam néhány jobbos barátommal a politikáról. Akkor írtam egyiküknek viccből, de félig-meddig komoly indíttatásból: "Előre a 2010-es SZDSZ-MDF kormányért!"
Akkori alapgondolatom az volt, hogy a két rendszerváltó párt változott annyit (főleg a Dávid Ibolya-féle MDF), hogy lényegében csak az indíttatás más, de egyre több köztük a hasonlóság. Egy kicsit elrugaszkodottnak tűnhetett akkor ez az ötlet, hisz egyrészt az akkori SZDSZ éppen nagyon jól megértette magát a (sajnos, mint kiderült, csak külsőségekben) dinamizálódó és liberalizálódó MSZP-vel, amit a népszerűsége csúcsán lévő, pre-őszödi Gyurcsány vezetett, másrészt az MDF meg hiába vitte sikerre az "egyenlő távolságra a két nagytól" politikát (rácáfolva az eltűnésükre spekulálókra), mégis rajtuk volt még a másik oldal szemében az MDF kormány és a FIDESZ kormányban való részvétel bélyege. Mégis, nekem úgy tűnt, hogy az országnak jót tenne, ha a két marakodó nagy idővel eltűnne, és helyüket átvehetné egy baloldali kompromisszumoktól megszabadult liberális párt egy korszerű konzervatív párttal karöltve.
Oké, persze aztán felébredtem, hogy a bilibe lóg a kezem, mint jeleztem, én se adtam ennek nagy esélyt, de azért elképzeltem, hogy jó lenne... Ráadásul egy rövid ideig úgy tűnt, hogy még a körülmények is kedvezhetnek egy ilyen fordulatnak: Orbán éppen összeomlóban volt (hihetetlennek tűnik ma már, de akkor még a mérsékeltebb jobboldali sajtóban is pedzegették a két elvesztett választásban való felelősségét, és távozásának lehetőségét), a választáson pedig a kevésbé populistán ígérgető, sőt, a reformok elindítását is felvető párt nyert (igen, erről is volt szó akkor a kampányban, csak erről szeretnek az ellenérdekeltek megfeledkezni), szóval úgy tűnt, mintha kezdene megjönni az emberek esze, Kádár népe kezdené megérteni, hogy mi a pálya, hogy a nyugati életszínvonal nem csak elhatározás kérdése, és nem csak a kormány jóindulatán múlik.
Életben nem tévedtem még ekkorát, és ez igaz mind a mezei szocik megítélésére, mind Gyurcsány képességeire, mind Orbán túlélésére, de legfőképp a jónép mannavárására és belátására.
Na jól elkanyarodtam attól, ami miatt belevágtam ebbe a bejegyzésbe. Ugyanis jónéhány napja Magyar Bálint írt egy jó hosszú cikket a Népszabóba (nem olvasom, ezért jutott el csak most hozzám a híre), amelyben arra a következtetésre jut, amire én három éve: az MDF-nek és az SZDSZ-nek össze kéne fognia a polgári közép képviseletére.
Ideológiája és programja alapján jelenleg az MDF és az SZDSZ képviselheti az adófizető kisebbség és egy működőképes Magyarország érdekeit. Az SZDSZ kilépése a koalícióból alkalmat teremtett az együttműködéshez, de a két párt nem tudott élni a lehetőséggel. Az egykori rendszerváltók a túlélésért küzdve gyakran lepkesúlyban játszották újra a nehézsúlyúak meccseit, és egyiküknek sem sikerült harmadik erővé válnia. Kevés volt a médiafigyelem, és nem tudtak úrrá lenni a belső konfliktusokon és a támogatói bázisaikat erodáló centrifugális erőkön. A "racionális párt" címkéjéért versenyeztek irracionális eszközökkel. Versenyeztek, ki az igazi ellenzéki, miközben kifelé mégiscsak az volt a látszat, hogy a vergődő kormányt valamelyikük mindig kisegítette. A rivális PR-stábok azon versenyeztek, hogy melyikük tud a másik 3-5 százalékos támogatottságából 1-2 százalékot lerabolni. Ez stratégiának kisstílű és kevés: bonsai gigászok küzdelme.
Tavaly április óta elképzelhető lett volna egy másik történet is: a racionális diskurzus kultúráján alapuló parlamenten kívüli elitmegújító igény találkozhatott volna egy parlamenten belüli MDF-SZDSZ együttműködéssel és nyitottsággal. Legalább a parlamenten belül megpróbálhattuk volna háromosztatúvá tenni a politikai teret: felmutatva a felelős ellenzék értékrendjét és pozícióját a felelőtlen ellenzék és a vergődő szocialisták között. Ez viszonyítási-csatlakozási pontot jelenthetett volna a polgári értékrendet támogatók számára, és egyszerre próbálhattunk volna kitörni a hideg polgárháborús logika kereteiből, valamint a populizmus csapdájából.
Pedig számtalan kutatás bizonyítja, hogy a verseny értelmetlen, mert a szavazóbázisok egymástól nem hódíthatók el. A kölcsönös elutasítottság viszont messze az MDF és az SZDSZ támogatói között a legkisebb, ráadásul a másik párt elfogadottsága is magas. Vagyis a két párt szavazóbázisai, bár alig keverednek, mégis komplementerek. De a két párt politikája egyelőre csak túlélési taktikákról és nem egy reménybeli polgári közép e pártokon is túlnyúló stratégiájáról szól. Márpedig az együttműködési képesség felmutatása nélkül hiú ábránd azt hinni, hogy bármelyikükhöz jelentős számban csatlakozhatnának a bizonytalan szavazók, vagy a véleményformáló szakemberek, értelmiségiek.
Persze egy ilyen együttműködésnek komoly korlátai vannak. Például a múlt és a jelen. A két rendszerváltó párt a kilencvenes évek politikai küzdelmeiben egyaránt adott és kapott sebeket. Volt itt népi-urbánus ellentét, mucsázás és nemzetietlenezés, taxisblokád, Kónya-Pető vita és médiaháború. Ráadásul a személyi ellentétek is hátráltató tényezők: a zsigeri elutasítás, a zsugorodó pozíciók kicsinyes féltése. És persze a szűkkeblű pártbüszkeség, amely minden helyzetben az igazság egyedüli letéteményeseként akarja magát látni és láttatni.
...mióta az MDF alkalomszerűen a radikális reformok politikája mellett dönt, a két párt közötti együttműködésnek elvileg nem maradt akadálya. Mégis, a kampányoló konzervatívok nem a halogatásért felelős MSZP-t, vagy a reformokról beszélni sem hajlandó Fideszt, hanem az SZDSZ-t támadják módszeresen, az meg persze vissza-visszalő. Az egyik párt azt hiszi, hogy a liberálisok "ikonját" hódította el, és nem gondol bele, hogy saját szavazói a szerzeményt esetleg csak egy idegen "totemállatnak" nézik. És miközben a bonsai gigászok pitiáner küzdelmében mindkét párt könynyen elsüllyedhet, veszni látszik a polgári közép. Ezért pedig egyaránt felelős lesz az MDF és az SZDSZ is.
E kihívás szemszögéből szinte érdektelen, hogy a június 7-i választáson az SZDSZ és az MDF bejuttat-e 1-1 képviselőt az Európai Parlamentbe. Akár sikerül, akár nem, a polgári középerők összefogása nélkül mindketten csak vergődő, a következő választás túlélésére játszó szereplők maradnak. Ez történik akkor is, ha csupán az egyikük ugorja át az ötszázalékos küszöböt. Holott mindkét rendszerváltó kispártnak tudnia kell: egymagában továbbra is képtelen lesz a polgári középerők megerősödésének katalizátorává válni. Sőt összefogásuk is csak a szükséges, de nem az elégséges alapot biztosíthatja ahhoz, hogy képesek legyenek magukhoz vonzani a magyar demokrácia megújulásához szükséges friss politikai erőket. Ehhez eddig ismeretlen tudatossággal kellene túlnyúlniuk saját kis köreiken.
A válság esélyt nyújt arra, hogy megérlelje a polgári középerők összefogását. A formális logika szabályai és a programok tartalma szerint az SZDSZ és az MDF többé nem beszélhetne el egymás mellett, és nézeteik meghirdetett közösségét politikai együttműködéssel kellene igazolniuk. Akár sikerül, akár nem, a lényeg nem változik: a felelősség elől nem rejtőzhetünk el, és kinek-kinek el kell majd számolnia saját lelkiismeretével. Rendszerváltó pártokként a polgári közép kísérletével ugyanis elsősorban nem önmagunknak, hanem az országnak tartozunk.
Kérdés, hogy van -e ma már ennek értelme? Az idealista énem azt mondja, hogy igen, csak ennek van értelme, mert amit elvileg képviselnek, annak nem lenne szabad eltűnnie a süllyesztőben, arra az országnak szüksége volna.
De nézzünk szembe a tényekkel: mindkét kis párt tele van levitézlett, hiteltelen politikusokkal. Az egyik gyakorlatilag mára már csak one man show, a maradék tagság már alig bírja követni, az újonnan igazolt plakátarcoknak meg már semmi köze nincs a párthoz. A másiknak meg sikerült az a bravúr, hogy országos szinten szitokszóvá tette a jobb sorsra érdemes liberalizmust, és már ott tart, hogy ha fellép a szélsőségesek ellen, akkor Piszkos Fredként ezzel pont őket teszi népszerűbbé és szalonképesekebbé.
1+1=5. Ezt a matematikai képtelenséget kívánja elérni jövőre Magyar Bálint. Én kívánom, hogy összejöjjön, hogy legyen egy ilyen szellemiségű ellenzéki párt a Parlamentben 2010 után, de ehhez azt hiszem egy hatalmas nagy tabula rasa kellene. Személyi téren is, kezdve mondjuk Magyar Bálinttal.
