A legpesszimistábbak
A Gallup világfelmérése szerint Európa országai közül messze mi látjuk a legsötétebben a jövőt. Sőt, a 120 ország közül mi vagyunk a negyedik legpesszimistábbak! Gyerekek, nem durva azért ez egy kicsit? Olyan országok lakói bizonyulnak nálunk optimistábbnak, mint Etiópia, Afganisztán, Irak. Csupa békés, vidám, gazdag hely.
A felmérés azért is üt nagyot, mert a helyezés mellé odatették az adott ország egy főre jutó GDP-jét is vásárlóerőparitáson, dollárban számolva. A mi életszínvonalunk a velünk egy csoportba tartozókhoz képest 10-szer, 20-szor nagyobb. A nálunk csak néhány százalékkal pesszimistább, utolsó helyezett Zimbabwe esetében ez a szorzó több, mint 100-szoros! Ugyanitt olvasható, hogy a magyarok között volt a legmagasabb azoknak az aránya, akik úgy látják, hogy a rendszerváltás nem hozott javulást az életminőségükben, miközben ez az átlagos életszínvonalat tekintve számszerűleg nem igaz, nem hogy 1989-hez, hanem még 2001-hez képest sem, pedig a világválság miatt most épp életszínvonal-csökkenés van (és a legszegényebbek és leggazgabbak közötti olló is csak közepesnek mondható). Az Economist vizsgálata alapján, a régi rivális Prágát (szürke város, közepén egy turista-skanzennel) és az új rivális Pozsonyt (feltörekvő, de mélyről indult) is megelőzve Budapest a legélhetőbb kelet-európai nagyváros. Egy másik felmérés szerint a szabadságjogok területén jobban állunk, mint az USA. A bűnözés átlagos mértéke is csökkent a rendszerváltás óta, és ez még akkor is igaz, ha a szubjektív biztonságérzete romlott a többségnek.
Honnan akkor ez az indokolatlan mértékű borúlátás?
Gyurcsány a hibás, jön kapásból a standard válasz, és ez részben igaz is. Mert a demokrácia mértékéről szóló felmérés arra is kitér, hogy a szabadságjogok megfelelő mértéke mellett vannak problémás területek is. Pl. a kormányzati működés területén, ami tényleg nem sikerült túl fényesre az elmúlt években, és akkor még finoman fogalmaztam. Amit terveztek, az jó volt, de ahogy csinálták (vagyis leginkább nem csinálták), meg amilyen botrányok kapcsolódtak hozzájuk, hát az a minimum, hogy ott tartanak népszerűségben, ahol.
De ugyanez igaz a politikai kultúrára is. És ebben már az ellenzék is ludas. Ne csodálkozzunk, ha pesszimisták vagyunk, ha a legnagyobb ellenzéki párt politikája kimerül a NEM szó használatában, kétségbe vonva az esetleges eredményeket is, sokszor élve a csúsztatás eszközével, és ha már akkor is a "Rosszabbul élünk, mint négy éve" szlogennel kampányoltak, amikor pont az okozott problémát, hogy jobban élünk, mint amit megengedhetnénk magunknak. A már fentebb említett szubjektív biztonságérzetet is nagyban befolyásolja, ha pl. egy párt a romlásával kampányol, kiragadott eseteket tűzve a zászlajára (Önkritika ON - és aki ez ellen felszólalva maga is ezzel az eszközzel él, csak ellenkező előjellel, hát az se az optimizmust erősíti, még ha nincs nagyon más lehetősége, mint beszállni ebbe az ördögi körbe - Önkritika OFF).
És hogy mi, átlagos választópolgárok is megkapjuk a magunkét, gond van a társadalom politikai részvételi szintjével is: Ha nálunk egy országgyűlési választáson 70% megy el szavazni, az már nagyon jónak számít. Franciaországban ugyanekkora eredménynél már felelősöket keresnek, hogy miért ilyen alacsony ez a szám. Bár lehet annyi mentségünk, hogy ez valószínűleg visszavezethető az előző két problémára.
Aztán ott van a relativitás is. Nem az einstein-i, hanem a felszínes. A hozzánk hasonló pesszimizmussal rendelkezők előtt nincs olyan példakép, amihez képest annyira rosszul éreznék magukat (vagy csak nagyon kevesekhez jut el). A fővárosok életminőségi rangsorából viszont az is kiderül, hogy bár az exszocialista riválisainkat megelőzzük, az igazi példakép, Bécs viszont messze elhúz tőlünk, míg mi 55.-ek vagyunk a 140-ből, ők a másodikok. Minket meg megesz a sárga irigység.
És hát számolnunk kell kulturális örökségünkkel is. A magyarok mindig lázadók, elégedetlenek voltak, miért lenne ez ma másképp? Az, hogy sokáig mi vezettük az öngyilkossági statisztikákat (szerencsére ez már a múlté), meg az a mondás, hogy "sírva vigad a magyar", mindent elmond rólunk.
Nem azt mondom, hogy mindenestül vegyük át az amerikánusok "Keep Smilling!" címkéjű, kissé álszent önszuggeszcióját, bár nem mondható teljesen eredménytelennek, ez tény. De valamit kéne már kezdeni a búvalbaszott nagy magyar lelkünkkel, mert nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele, de én egy boldogabb országban szeretném felnevelni a gyerekeimet. Márpedig ahhoz optimizmus is kell, nem csak az, hogy nagyobb legyen a jólét, meg kisebb a bűnözés, és hogy eltűnjenek a komcsik/nácik (szabadon választott).
"A pesszimizmus még soha nem oldott meg eddig semmit, a világot az optimizmus viszi előre" - mondta egy régi interjúban Habsburg Ottó. És milyen igaza volt.
UPDATE Egy újabb felmérés, ami megint csak az átlagon felüli pesszimizmusunkra mutat rá: Igencsak jól szerepeltek a magyar cégek a Hewitt Associates legújabb régiós felmérésében: a tizenegy ország hétszáz vállalata és 160 ezer munkavállalójának véleménye alapján készült listán nyolc hazai társaság került a legjobbak közé. ... Az elemzés összesített adataiból az is kiderül, hogy a magyarok stresszelnek, ha van munkájuk, ha nincs. Vagy azért, mert sok a munka, vagy mert nehéz állást találni. Sokan hiányolják az elvégzett munka utáni visszajelzést, vajon jól dolgoztak-e vagy sem. A felmérés arra is rámutat: a szomszédos államokban szintén megérzik a foglalkoztatók a válságot, ám a krízis okozta bizonytalanságra a magyarok reagáltak a legpesszimistábban. Érdekesség, hogy bár a hazai munkavállalók közel fele bízik abban, hogy cége megküzd a recesszió kihívásaival, minden ötödik magyar állítja, ennek ellenére ő személy szerint nem lesz képes biztosítani saját maga és családja anyagi biztonságát. A recesszió okozta rossz közérzet abban is megnyilvánul, hogy míg a régió többi országában átlagosan a dolgozók fele bízik abban, hogy ha elveszítené az állását, pár héten belül újra el tudna helyezkedni, ezzel szemben a magyarok közül csak minden negyedik reménykedik ebben.
