Elgondolkodtatott az Emberi Jogok Európai Bíróságának múlt heti döntése a vörös csillag ügyben.
Én korábban azon a véleményen voltam, hogy elfogadható a vörös csillag és a horogkereszt használatának korlátozása, hisz rengeteg vér tapad hozzájuk, és vállalhatatlan eszmék jelképei. De aztán itt vitatkozva rájöttem (és ez az ítélet csak megerősített ebben), hogy mindez csak pótcselekvés, ami (mint a legtöbb tiltás) hatástalan, sőt, a "tiltott gyümölcs" effektus miatt egyenesen kontraproduktív. Attól nem lesz kevesebb a kommunista vagy náci gondolkodású szélsőséges, ha betiltjuk a jelképeiket, csak nehezebb lesz őket beazonosítani. Ráadásul egyszerűen találnak mást jelképnek, és mindent nem lehet betiltani, mert egy idő után vagy nevetséges lesz, vagy mindenkinek az arcára fagy a mosoly, attól függően, hogy mennyire lehet betartatni a tiltásokat.
Korábban írtam már a holokauszt-tagadás körüli dilemmáimról. A szólásszabadságot védő liberális énem vitatkozott a nácik bűnöket nem minden hátsó szándék nélkül eltagadókat, relativizálókat elítélő énemmel. Akkor egyik se tudta teljesen meggyőzni a másikat, de mostanra dűlőre jutottam. A véleményem az utóbbiakról nem változott, és továbbra se tartom csak ezért kevésbé demokratikusnak azokat az országokat, ahol ezt valamilyen módon szankcionálják, de egyre határozottabban úgy gondolom, hogy egyrészt a fentebb már taglalt okok miatt felesleges, másrészt meg egy olyan nem megalapozott szilárdságú demokráciában, mint a miénk, rossz precedenst teremhet.
Akkor nincs határ? De, hogyne volna, csak máshol húzódik.
A fentiek csak külsőségek, de a konkrét uszítás, erőszakra felhívás nem lehet a szólásszabadság tárgya. Az én szabadságom addig ér, amíg másnak nem ártok vele. Ha például valaki gyilkosságra buzdít, legyen az akár Magyar Szigeten a zsidók ellen, vagy Kiskolonc Facebook oldalán Orbán ellen, az ne maradjon következmény nélkül. És az se elfogadható, ha valakit akár közvetve is, de alaptalanul gyilkosnak neveznek, Bajnai nyeri is sorra a pereket, legutóbb az általam amúgy a rendszerváltáskori tevékenysége miatt tisztelt, de azóta pártkatonává vált Pesty ellen, mert ez már nem egyszerű vélemény-nyilvánítás, hanem rágalmazás, méghozzá a súlyosabbik fajtából, és ez a világon sehol se tartozik bele a szólásszabadságba (a büntetés mértékén, vagyis az egy év próbaidőn persze lehetne vitatkozni, mert szerintem egy bírói megrovás, vagy egy pénzbüntetés is elegendő lenne, de ha azt nézzük, hogy három év dutyi járhat azért, mert valaki azt meri mondani nyilvánosság előtt, hogy "Kukázzunk!", hát, már nem is tűnik olyan soknak, sőt).
De szimplán a véleményért perelni valakit (még ha azt gúnyosan, vagy ízléstelenül is adja elő) nem menő. Nagyon nem.
Gyurcsány helyesen tette, hogy nem perelte be Orbánt, amikor őt élő adásban elmebetegnek nevezte, viszont a FIDESZ-pártisággal túlságosan nem vádolható TASZ is helyesen cselekedett, amikor vállalta Orbán védelmét, mert Gyurcsány igazságügy-minisztériuma perelte őt egy másik kijelentése miatt (a ma már LMP vezér Schiffer volt az ügyvédje, de ebből senki ne vonjon le messzemenő következtéseket). A szólásszabadságért felszólaló Vásárhelyi Mártának nagyon nem állt jól, hogy beperelte az őt ledominázó indexeseket, mert nem csak magát tette hiteltelenné ezzel, hanem a társait is, azokat, akik szóvá tették, hogy egy újságot kommentbűnözés miatt vegzál a hatóság. Markó Iván szerintem ugyanúgy nevetségessé teszi magát azzal, hogy bíróságon akarja bizonyítani, igenis, ő világhírű, mint Semjén Zsolt Nemzetpolitikáért és Nemzetstratégiáért Felelős Tárcanélküli Alminiszterelnök-helyettes Úr azzal, hogy rendőröket uszít álsemjénzsolt twitteres követőire (a Hírcsárda helyreigazításáról nem is beszélve).
Szóval az, hogy mi fér bele szólásszabadságba, mindig is vita tárgya lesz. És ez jó. Mert a vita: maga szólásszabadság.
