Év végén mindenki kényszeresen listákat készít. A Guardian pl. többek között az év szerintük legjobb sajtófotóiból készített galériát, benne két képpel, amely megfogott engem. Két kép, amely egy embertelen szituációban ragadott meg egy első látásra egyáltalán nem odaillő, váratlan, ugyanakkor mégis mélységesen humánus momentumot.

Az első kép nyáron már egyszer körbejárta a világot. A vancouveri NHL döntő utáni zavargások alatt készült fotón egy párocska csókolódzik látszólag önfeledten a rendőrségi oszlatás kellős közepén. Később kiderült, hogy nem elfelejtkeztek magukról és a körülöttük zajló eseményekről, hanem pont ellenkezőleg: a fiú ezzel a csókkal csak nyugtatgatta a rohamrendőrök által elsodort, rémült párját, de ez csak még emberibbé teszi tettüket.

A másik fotó kevésbé ismert (legalábbis én még nem találkoztam vele), de ha lehet, még az előzőnél is szürreálisabb pillanatot örökít meg, amely olyan, mintha egy Csupasz Pisztoly típusú paródiából lenne egy jelenet, miközben maga a (szó szerint) véres valóság.

2011 ugyanaz volt az arab világnak, mint nekünk, K-európaiaknak 1989. Évtizedes diktatúrák rendültek meg és dőltek össze dominószerűen, köztük Kadhafi rezsime. Líbiában véres harcok dúltak, többek azon az utcasarkon is, amely képünk helyszíne, és ahol a fegyverropogás közepette a sok davaj gitár* között egyszer csak feltűnik egy igazi is. A tűzharc közepén megjelenik egy fickó, és gitározni kezd. Mi volt ezzel a célja? Egy örök mókamestert láthatunk, aki még az életét is hajlandó kockáztatni egy jó poénért? Vagy épp ellenkezőleg, valami buzdító dallal a harcoló társaiban próbálja a lelket tartani?

Azt hiszem ezt már sohasem fogjuk megtudni.

* Kedves fegyverbuzi szőrszálhasogatók: Igen, tisztában vagyok vele, hogy a képen nem PPS-41-esek láthatóak, de engedtessék meg nekem ennyi általánosítás.