Mindig érdekes azzal szembesülni, hogy milyeneknek látnak minket, magyarokat a más kultúrákban szocializálódott külföldiek, főleg, ha az ismereteik nem felszínesek, hanem első kézből származnak.
Kim Lane Scheppele, a Princeton Egyetem alkotmányjogász-professzora éveket élt Magyarországon, szakterülete a magyar jog, törvényeinket eredeti nyelven olvassa naprakészen, és nem áll mögötte gazdasági vagy politikai hatalom, így ha valakiről nyugodtan el lehet mondani, hogy alappal kritizálja és tartja elfogadhatatlannak azt, amit Orbánék a jog területén művelnek, akkor az ő. Már ezért is érdemes elolvasni a vele készült interjút (meg hogy megtudjuk, milyen további veszélyeket jelenthet Orbánék látszólagos meghátrálása az EU-val szemben), de ami most engem inkább jobban megfogott, az az volt, hogy mik a tapasztalatai, mi a véleménye rólunk:
– Hosszú éveken át élt nálunk, és rengeteg energiát fektetett a nyelvtanulásba, hogy eredetiben olvashassa a magyar törvényeket. Miért választott éppen minket?
– A legjobb gyermekkori barátom magyar volt, sokat voltam náluk, így részben egy amerikai magyar családban nevelkedtem. Talán ez volt az oka, hogy 1993-ban, amikor először léptem magyar földre, azonnal otthon éreztem magam. Egyéves kutatási tervet írtam az Alkotmánybírósághoz érkező levelek tanulmányozásáról. Ám amikor az év letelt, tovább akartam maradni. Újabb és újabb feladatokat találtam ki. Csak négy év után tértem vissza Amerikába.
– Mi vonzotta annyira?
– Itt szinte mindenki olvasta kedvenc könyvemet, a Micimackót, és egy egész ország Fülessel azonosul, akárcsak én. Amerikában mindenki azt kérdezi: megőrültél, miért éppen szegény Füles? Magyarország más, itt az emberek imádnak panaszkodni – ahogy én is. Tréfán kívül: ez hihetetlenül intellektuális ország, ahol a szellemi önállóságnak még azok szemében is nagy az értéke, akik nem jutottak el a felsőfokú tanulmányokig. Ez a világ egyetlen országa, ahol a szobrok többségét nem hadvezéreknek és uralkodóknak, hanem költőknek és tudósoknak állították. Itt elméleti statisztikusokról még utcát is elneveznek, tudtam meg, amikor a Keleti Károly utcában laktam. Egy tudós számára ellenállhatatlan ez a közeg. Ami a kutatást illeti: a kilencvenes évek magyar Alkotmánybíróságának tanulmányozása igazi tudományos kihívást jelentett. Különleges intézmény volt, nemcsak a régió, de az egész világ számára: az actio popularis, a lehetőség, hogy bárki fordulhatott ehhez az intézményhez, szélesre tárta a kapukat. Izgatottan olvastam a petíciókat: vajon mit várnak az emberek az Alkotmánybíróságtól egy olyan országban, amely éppen csak kilépett a kommunista rendszer jogfosztottságából. Levelek ezreit olvastam el.
– Magyarul?
– Általában magyarul, esetleg szótárral. Ha a szöveg bonyolultabb volt, fordítói segítséget kértem. Döbbenten tapasztaltam, hogy a magyarok döntő többsége egészen pontosan tudja, mit jelent demokráciában élni. Mit jelent, hogy az embereknek elidegeníthetetlen jogaik vannak, miért kell ellenőrizni a hatalmat. Biztos vagyok abban, hogy a magyarok nem tűrik soká, hogy megfosztják őket jogaiktól.
– Ön érti, hogy miért éppen Magyarország került ilyen helyzetbe? Látjuk, hogyan történt: a Fidesz lépésről lépésre lebontotta a kormánytöbbség diktátumait korlátozó fékek és ellensúlyok rendszerét. De miért lehetett ezt éppen Magyarországon megtenni? Lehet, hogy azért, mert nálunk már nincsenek olyan értékek, amelyekben mindenki hisz?
– Nem hinném, hogy így volna. A magyar elit tényleg végsőkig polarizált, vannak olyan értelmiségi barátaim, akik engem egyforma örömmel fogadnak, de készek átmenni az utca másik oldalára, és elfordítani a fejüket, ha a másik közeledik. Köszönni sem hajlandók egymásnak. Szerintem tévednek azonban, ha azt hiszik, hogy ez a polarizáció áthatja a társadalmat. Korábbi kutatásaim alapján biztosra veszem, hogy a magyarok döntő többsége igenis demokráciában akar élni, fontosnak tartja az emberi jogok védelmét, meg akarja őrizni választásának szabadságát. Vegyék már észre! A magyarok egyáltalán nem arra szavaztak, ami történt! Egy olyan Fidesznek adták a voksukat, amelyről azt gondolták, hogy megerősíti majd a demokráciát. Olyan pártra szavaztak, amely megígérte, hogy nem változtatja meg az alkotmányt.
– Ön Budapesten fel-le cikázik a magyar társadalmat szabdaló törésvonalak között. Optimistább vagy borúlátóbb lett az itt töltött napok alatt?
– Úgy vagyok, mint maguk a magyarok: hivatalosan pesszimista vagyok, nem hivatalosan meg optimista.
Hogy mi vagyunk az egyik legpesszimistább ország, az tény. Egy felmérés szerint olyan országok lakói bizonyulnak nálunk optimistábbnak, mint Etiópia, Afganisztán, Irak (csupa békés, vidám, gazdag hely), és a pesszimizmus terén olyan államokkal vagyunk egy csoportban, amelyeknek a GDP-je nagyságrendekkel kisebb a mienkénél. Nem csoda hát, ha ez a "lesz ez még így se" mentalitás, a panaszkultúra válik az egyik legjellemzőbb ismertetőjegyünké a bennünket csak kicsit is ismerők számára.
Jó ez nekünk? Nem igazán.
Viszont az már igen, hogy mindezek ellenére mégis van valami bennünk, ami még így is vonzóvá tesz minket, és itt most nem a szexuális segédeszközként is bevethető egy-két kulcsos adóra gondolok. Van olyan, mint pl. Scheppele, akit a magyar intellektus fog meg, az a Magyarország, ahonnan a los alamos-i marslakók származnak. Van, aki 56-ért, a szabadságszeretetünkért tisztel. Van, akinek Puskás jelent mindent. Van, aki a tájba szeret bele. Mindenki másért kedvel minket, de a lényeg, hogy Gyurcsány ide, Orbán oda, pesszimizmus amoda, szerethetőek vagyunk, és ez, ha helyesen élünk (de nem visszaélünk) vele, hasznunkra válhat.
Hát mi adhatna jobb indokot ennél az optimizmusra?