A véletlen úgy hozta, hogy rövid időn belül két nemzeti rockoperát is megnézhettem. Az egyiktől sokat vártam, abban csalódnom kellett. A másiktól egyáltalán nem vártam semmit, de abban is csalódtam, csak kellemesen.

A Veled, Uram! az István, a király folytatása, és mivel az nagy kedvencem (kinek nem az?), és amúgy is nagy tisztelője vagyok a Szőrényi-Bródy kettős életművének, némi izgalommal ültem be a Thália nézőterére. Olvastam ugyan, hogy ez a darab egyszer már megbukott pár éve, de azt is, hogy azóta átdolgozták, és amúgy is abból indultam ki, hogy max. gyengébb az elődjénél, de azért annyira nem lehet rossz.

De. Lehet. Sajnos.

Pedig még a szereposztás is kiváló volt. Sasvári Sándor és Feke Pál hozta a szokott (jó) formáját, rájuk nem lehetett panasz, mint ahogy a többi színészre sem. A legnagyobb meglepetés Homonnay Zsolt volt számomra: én őt eddig csak mint egy érzelmes romantikus operetténekest ismertem, így elsőre elég merésznek tűnt számomra, hogy ő játssza Orseolo Pétert, aki a darab dúvad macsó intrikusa, de teljesen jól megoldotta a feladatot, ezután majd az lesz a furcsa, ha megint valami nyálas duettet énekel a feleségével a tévében.

Az alapsztorival se volt gond. Az ifjú István után látni az öreget, aki mindenképp meg akarja őrizni az életművét, de hasonló gondokkal küzd, mint évtizedekkel korábban: valóban színpadra vagy filmre való történet, ki lehetett volna belőle hozni egy valódi István, a király II.-t, ami méltó folytatása a a legendás elődnek.

De nem sikerült, és ebben főleg a zene a ludas. Hiába tartom Szörényit a magam részéről zseninek, az első felvonás után már tényleg csak a kíváncsiság és az udvariasság tartott ott, mert a zene bizony nem.

Először is túl sok volt a zenei visszautalás az Istvánra, túl sok volt az ismerős dallam, ráadásul eltorzítva. Nem vagyok szakképzett zenész, nem tudom, pontosan hogy hívják azt a technikát, amikor szándékosan tűnik hamisnak, elcsúszottnak a zene, és ezzel keltenek feszültséget. Ha egyszer-vagy kétszer élnek ezzel, az még jól is jöhet, van ilyen a Jézus Krisztus Szupersztárban is, meg az István, a királyban is. Pár perc. Itt viszont kis túlzással az egész darab ilyen. Sehol egy fülbemászó dallam, ami megragadna, ami sláger lehetne. Levi bácsi nagyon pesszimista hangulatban lehetett, amikor ezt a darabot komponálta.

És ez a pesszimizmus a végére  a sztorit is áthatja. Míg az István, a királyban nem is egy, hanem igazából két pozitív főhős is akad (hisz ki az, aki Koppányt gonosznak tartja), itt nincs egy szereplő se, akivel tiszta szívből azonosulni tudna az ember az egy szem Imre herceg kivételével, de hát a történelmet ismerők számára gondolom nem újdonság, hogy ő meg nem éri meg a darab végét.

Apropó történelmi hűség. Nem tudok szó nélkül elmenni amellett, hogy Orseolo Péterből, némi történelem-hamisítással már-már paródiaszerűen gonosz embert faragtak. Valóban jellemtelen egy fickó volt, de hogy saját kezűleg ölte volna meg Imrét (befejezve a vadkan művét), saját kezűleg vakította volna meg Vazult, és saját kezűleg kínozta, gyalázta volna meg az öreg Istvánt? Különösen ez utóbbi bosszantott, az ember már azt várta, hogy mikor fröccsen a vér kétméteres sugárban Péter gonosz nevetésétől övezve, mint egy Monthy Python szkeccsben, vagy egy Tarantino filmben. Ha nem a jobboldal nagy öregje lenne a zeneszerző, hanem mondjuk egy Alföldi rendezte darabban lenne egy ilyen jelenet, a jobbikosok már rágyújtották volna a színházat...

Szóval nem túl jó szájízzel hagytam ott a Thália nézőterét.

A Honfoglalás c. darabra viszont véletlenül csöppentem, a testvérem az előadás napján hívott fel, hogy volna estére ingyen pár jegye, érdekelne -e, így egy Miért ne? felkiáltással este 7-kor már a RAM Colosseumban ültem kiscsaládommal.

Aki nem tudná hova tenni ezt az aránylag új darabot: A Koltay-féle kurzusmozi alapsztorijából és a film egyetlen igazán értékelhető részéből, vagyis a Demján által előadott dalból Koltay Gergely írt rockoperát, amelyet Pintér Tibor projektje, a Komáromi Lovasszínház mutatott be tavaly, és most ez adaptálták igazi színpadra.

Ami filmen nem működött, az színpadi keretek között igen, ráadásul egy olyan zenével, ami kellemesen keverte a hetvenes-nyolcvanas évek számomra oly kedves és nosztalgikus magyar rockját az atavisztikus sámándallamokkal, a népzenével és a kötelező érzelmi szállal (vagyis pont olyan volt, mint amilyennek egyébként a a Veled, uramnak lennie kellett volna). Ráadásul ott volt főmotívumként a Szállj, szállj, sólyom szárnyán, amit a darab sámánja, Pintért Tibor, és Árpád, vagyis a Társulat c. tehetségkutató Koppánya, Vadkerti Imre legalább olyan jól énekelt, mint Demjén, és ez a jól ismert, és népszerű dal sokat lendített a darabon. Szóval nem azt mondom, hogy rohanok letölteni megvenni CD-n vagy DVD-n, de azért kellemes este volt, és a gyerekeknek is kicsit közelebbivé, átélhetőbbé tette azt, amiről korábban már beszélgettünk velük a Hősök terén, a szobrokat nézegetve.