Kedvenc miniszterelnökünk beszédet tartott a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján. Most hagyjuk is, hogy megint mekkora hülyeségeket mondott, amikor a szovjet és magyar kommunisták bűneire emlékezve is a Nyugatot kezdte el ostorozni, koncentráljunk csak a mögötte lévő feliratra: 

Hol sírjaik homorultak

A Facebook-on ugyanis több kommentelő kiakadt azon, hogy vagy rosszul írták a Petőfi idézetet, vagy ízléstelenül kiforgatták. 

Nos, egy kicsit utánanéztem a dolognak, mert érdekelt, hogy mégis, honnan van ez a mondat. Volt ugyanis egy olyan érzésem, hogy nem bakiként került oda, hanem utalásként. Egyszer már jártam úgy, hogy egy egészen meglepő sztorira bukkantam egy érdekes feliratra ráguglizva (aminél már csak a felirat utóélete bizonyult érdekesebbnek), így reménykedtem, hogy hátha ezzel is így járok. 

És nem csalódtam.

Fontos a helyszín: a beszéd a 301-as parcellánál található Nemzeti Emlékhely Látogatóközpontjában hangzott el. Ezt az épületet kevesen ismerik még, hisz még nagyon új, tavaly november 3-án, az Emlékév részeként adták át. Én magam már jártam benne egészen véletlenül, amikor november 4-én elsétáltunk megnézni az emlékhelyet, és csodálkozva láttuk, hogy micsoda komplexumot emeltek oda a legutóbbi látogatásunk óta. Nyugodt szívvel ajánlhatom mindenkinek, hogy nézzen el oda, mert színvonalasra sikerült.

Érdekes módon a feliratra nem emlékszem. Vagy elkerülte valahogy a figyelmem, vagy akkor még nem volt.

Viszont bármikor is került oda, van köze a helyhez az idézetnek. Valóban Petőfi parafrázisról van szó, amely keserű leírása a parcella nyolcvanas évekbeli állapotának. A mondat ugyanis Eörsi István egyik írásából származik, amely a Szamizdat Beszélő egyik 1985-ös számában jelent meg először: 

Behajtunk a temető főbejáratánál, kocsink végiggördül a betoncsíkon, nem térünk el jobbra, se balra, körülbelül két kilométert teszünk meg így – mellékutcák mindkét irányban, jobbra sírok, balra is sírok, két körré kerekedő csomóponton túl elérjük a kőfalat, ekkor balra fordulunk, hepehupás földúton döcögünk, elmegyünk egy kocsijánál ácsorgó pár mellett, a férfi igen kövér és kurta lábú, társa festettszőke, csinoska asszony, nyilvánvalóan felsőbb utasításra egyenruhátlanul ácsorognak ott, balra sírok, jobbra is sírok, mert az ösvény eltávolodik a kőfaltól, de ezek a sírok már elhanyagoltak, jórészt jeltelenek, némelyiket dudva növi be, az egyikről tábla kiabál ránk „Édesapánk!” felirattal, újra falhoz érünk, ekkor jobbra fordulunk, és már kétszáz méter múlva el is érünk oda. Lukak a földben, számlálhatatlanul, egymás mellett, összevissza és csoportosan – sehol egy név, se kő, se tábla, csak néhány összeácsolt kereszt, a terepet dudvák, gyomok, vad akácos növi be. „Hol sírjaink homorulnak” – mondja Sándor, szívem összeszorul, vékony földréteget hintettek rájuk, még az ásónyomot sem tüntették el, itt-ott domb magasodik azért, névtelen, de ápolt, nyilván valamelyik áldozat holléte kitudódott, vagy talán a kegyelettel mindenképp adózni óhajtó családtagok kineveztek e célból egy-egy gödröt, és most már hiszik is, hogy az az igazi, végre megállunk négy szépen ápolt, magas sírdomb mellett, a Miniszterelnök nyugszik ott (állítólag) három elvbarátjával,3 ezek a sírok folyton-folyvást virággal ékesek, noha a holtak családtagjai nincsenek beavatva a titokba, ácsorgunk néhányan a síroknál, barátaink teste fölött gázoltunk idáig, akácok kusza ágain és méltatlan éveken át, melyik luk alatt fekhet Pista, gondolom, míg a gödrök közt bóklászok megint. „Életem csúcsára jutottam – mondta letartóztatása előtt, amikor menekülésre biztattam –, nem akarom végigcsinálni a lassú lezüllést, ami most következik.” Nem is csinálta végig. „Nagy rusztikus kő legyen a névtelen csőcselék emléke, amelyből lettünk, amelylyel egyek voltunk, és akikkel együtt térünk meg” – írta vécépapírra, nekem, halálos zárkában végbemenő átlényegülésének százegynéhányadik napján. Őszülő szakállal, pohosan és rezignáltan lépdelek negyedszázaddal később fiatal pora fölött az autóhoz, mely a már ismert úton visszavisz majd a városba, a dagadt és a szőke persze ott áll még a homorú sírok közelében, de a temetőből kiengednek azért, ha megkérdeznék, mi a foglalkozásom, azt felelném, hogy túlélő vagyok.

A Kádár rendszer végnapjaiban két irányból indult el ellenzéki szervezkedés, a népi írók MSZMP kapcsolatokkal is rendelkező, és velük tárgyalva lassan haladó Lakitelki Mozgalma (a később hevesen kommunistázó MDF), és a nyugatos nézeteket valló Demokratikus Ellenzék szamizdat kiadványokat terjesztő, utcán is tüntető, emiatt a nemzeti ünnepeket néha előzetes letartóztatásban töltő, harcosan antikommunista tagjai (a később az MSZMP demokratikusnak megtért utódpártjával koalícióra lépő SZDSZ).

Érdekes fordulatok, bár ahhoz képest kisiskolások, ahogy a FIDESZ Soros ösztöndíjas liberális fiatalok pártjából egy diktatúrát építő, korrupt és oroszbérenc maffiává vált.

A Szamizdat Beszélő a nyolcvanas években illegális újság volt, amelyet a Demokratikus Ellenzék tagjai, Demszky Gábor, Rajk László és mások adtak ki és terjesztettek kalandos körülmények között, a folymatos hatósági zaklatást is felvállalva. Velük együtt maga Eörsi is alapítója volt később a Szabad Demokraták Szövetségének, és tagja is maradt a pártnak 2004-ig, amikor is kilépett egy olyan morális probléma miatt, amely a mai FIDESZ ügyei között max. mínuszos hír lenne).

A felirat hátterét megismerve a fotó rettentő ironikussá és a fideszes cinizmus jelképévé válik: az illiberális Orbán Viktor a Moszkva érdekei miatt mártírrá vált hőseink sírjánál, egy nyugatias liberális írótól vett idézet előtt állva próbálja áttolni Moszkva korábbi bűneit Moszkva mai ura érdekeinek megfelelően a szövetségeseinkre, akik jelenleg Moszkva ellenlábasai.

Igazi ínyencfalat lesz ez a jövő történészeinek.