Kis szék! menynek nevét nem emlegetjük,
Ha tudjuk a policiát,
Vagy mellé mindenkor vigyázva vetjük
A tisztes salvavenniát.

De akit mégis megkeres napjába
A legszorosb órába is,
S ájulás nélkül bűzölget magába
a legfinnyásabb dáma is.

Mindennap a te oltárodra tészi
Természet áldozatjait
E nagy világnak galántabb részi,
S temjénét felbocsátja itt.

Oly bálvány vagy te, melynek a királyok
Trédet, fejet görbítenek,
És akit ők, csak áldást nyújts reájok,
Hajadon-farral süvegelnek.

Oly hív is vagy, hogy a te széked
Előtt minden nap megjelen
A nagy szemérmű szűz apáca, s néked
Magát mutatja meztelen.

Mint isntennek trónusán a mennyen
Nagy gőggel űl a bölcs, terád
Büszkén tekint le és durrantja fennyen
A zúgó mennydörgést alád.

Te vagy példája a trónusnak sokba;
Mert annyi milliók közül
Terajtad is, miként a trónusba,
Egyszerre egynél több nem ül.

Te vagy, melynél több pompa s étikette
Mint a trónus körül vagyon:
Mert melyik trónus az melynek mellette
Udvarlának oly nagyon?

De abba méltó tégedet becsülni
Minden szagos székek felett,
Hogy a trónusba sokszor terhes ülni,
Te még könnyítesz a’ helyett.

Ajánlod kebled a test ösztönétől
Nyomott embernek szívesen,
S az emberség legsúlyosabb terhétől
Magad feloldod édesen.

Nagy lélek, kis lélek búcsúdat járja,
Ha lépszorúlás bántja őt;
Teáltalad lehiggad lelke sárja,
Mely rá vastag ködburkot szőtt.

Mely sok csudádat szemléljük napjába!
Ím hozzád sok szegény beteg,
Mint a nyavalygó moslemin Mekkéba,
Tolul, hogy őtet gyógyítsd meg.

Áldásnak széke vagy te, s áldozatját
Hiába nem találja ki
A patiens, mert régi állapotját
Tetőled érte megnyeri.