Az aktív újságírástól nemrég visszavonult Horkay Hörcher Ferenc írt a fenti címmel egy jegyzetet a Heti Válaszba még márciusban, a választások előtt, válaszul az aggódó hangokra. Most, hogy már túl vagyunk az orbáni kétharmad első 100 napján, szerintem érdemes újraolvasni, összevetni az elmúlt időszakkal, és ez alapján elgondolkodni azon, hogy vajon igazuk lett -e azoknak, akik tartottak ettől a hatalom-koncentrációtól.

Az új keletű baloldali összeesküvés-elmélet - melynek ismert szószólója Bauer Tamás - szerint Orbán azért kívánja megszerezni a kétharmadot mindenáron, mert így akarja biztosítani, hogy szabad kezet kaphasson a magyar alkotmányos berendezkedés radikális átszabásához. Vagyis egy demokratikusnak álcázott zsarnoki rendszert kíván alkotmányos úton kiépíteni, annak érdekében, hogy a balliberális erőket eleve kiszorítsa a parlamentáris rendszer küzdőtereiről.

Hányszor nyúltak hozzá ebben a rövid időszakban az alkotmányhoz, akár csak egy ember kedvéért is, lásd a Lex Borkai esetet? Arról nem is beszélve, hogy ki tudja milyen lesz a beígért új alkotmány, amit a volt pártállami vezető Pozsgay és a királyságot akaró Boross együtt készít elő... Hányszor csúfolták meg a demokráciát azzal, hogy olyan törvényeket fogadtak el érdemi tárgyalás nélkül egy-két nap alatt, amelyeket nem a kormány nyújtott be, hanem egy mezei képviselő, kikerülve ezzel az egyeztetési kötelezettséget? Hány olyan kinevezést vittek át (sokszor a kinevezés módját is maguk szája íze szerint megváltoztatva), amellyel a kormányt ellenőrző posztokat üresítették ki, kezdve a végletekig "fog", mindent aláíró köztársasági elnöktől egészen a pártkatona ÁSZ elnökig és a megfelelő képesítéssel nem rendelkező, régi jóbarát alkotmánybírókig? Sikerült volna kétharmad nélkül a mindent ellenőrizni kívánó, kilenc évre bebetonozott vezetővel induló médiahatóságot létrehozni? És ami a legfontosabb, lett volna -e lehetőségük arra, hogy a lehető legrosszabb irányba tereljék a választási rendszert a jelölési folyamat átszabásával?

Ennek az ijesztő perspektívának a felvázolása kedvéért attól sem riadnak vissza a Fideszt mumusnak beállító vélemény-kalapácsok, hogy elfeledkezzenek arról, hogy egy alkotmányosan biztosított lehetőséggel élni - nem épp az antidemokratikusság szinonimája. Ha pedig olyan eszközt is biztosít az alkotmányos szabályozás, amelyik efféle veszélyeket rejt magában, akkor bizony az alkotmányozó atyák lelkén szárad az ügy, akik ezt lehetővé tették, és nem elsősorban azén, aki esetleg élni kíván ezzel a jogszerű lehetőséggel.

Élni és visszaélni, egyáltalán nem ugyanaz.

Vannak aztán olyan baloldali értelmiségiek, akik - újabban vagy régebb óta, elvi vagy pragmatikus okokból - megpróbálják oszlatni az efféle vészharangok hangjait. Babarczy Eszter és Kéri László is úgy véli, azzal önmagában nincs gond, ha egy párt él a jogszerűen elért kétharmados többségével, és alkotmányos változásokat (is) eszközöl. Inkább azt hangsúlyozzák ők, hogy egy ilyen lehetőség mekkora nagy felelősséget ró az adott politikai erőre - s ebben valószínűleg nem is tévednek nagyot.

Igen, optimisták voltak, mert ők is megcsömörlöttek a szociktól, de pl. Babarczy Eszter ma már egészen másképp gondolkodik (már nem az MSZP-ről, hanem a FIDESZ kétharmadáról).

Tévedésük inkább abban van, hogy ők is úgy vélik: Orbán politizálásának súlypontja a kétharmados változtatások irányába mutathat. Én magam viszont úgy gondolom: Orbánnak nem kell, és nem is érdemes a kétharmadra koncentrálnia ahhoz, hogy saját politikai programját keresztülvigye. Bár kétségtelen, hogy sokat számítana a felhatalmazás nagyságrendjét illető szimbolikus vitában a tény, hogy a ténylegesen választók ekkora többséggel ruházták fel. Ám egy konzervatív politikus jól tudja: nem a törvényes rend gyökeres felforgatásán keresztül vezet az út egy jobb kormányzáshoz - sokkal inkább a meglévő törvények javítására, de még inkább betartására és betartására van szükség.

Hát valahogy a forradalom, mint párhuzam erőltetése, a NENYI és a társai pont nem erről szólnak. Igazából a választások óta más sem történt, mint a törvényes rend gyökeres felforgatása.

Ez alól az általános elv alól egyetlen kivétel van: ha a rendszerváltás első húsz évének kudarcaival kapcsolatban vállal alkotmányosan szabályozott kérdésekben változtatást a kormányfő és parlamenti hátországa. Ám meggyőződésem, hogy ilyen esetben viszont szükség lesz valamifajta kiegyezésre legalább az ellenzék egy részével - és arra is, hogy a választók kétharmada a konkrét ügyekben is támogassa a kétharmados változtatást célul tűző politikai akaratot.

Hát ha valami teljesen hiányzott az elmúlt pár hónapban, akkor az pont egyeztetés. Mindent erőből vittek át, szakmai és politikai kiegyezés nélkül, és egyáltalán nem látszik, hogy ezen változtani óhajtanának a közeljövőben.

Szerintem lassan ideje lenne komolyan venni Bauert és Debreczenit, mert amiket korábban írtak, az pontról pontra megvalósulni látszik. És ez még akkor is igaz, ha egy olyan idézettel kell befejeznem a posztot, ami a fentebb már belinkelt Babarczy cikkből származik:

A Fidesz azzal számol, hogy nincs alternatívája – és, ha a jelenlegi ellenzéket nézzük, ez a legrealistább feltevés, ami valaha megfordult a fejükben az elmúlt hónapokban. Nem tetszik valami? A kiábrándult szavazók majd nem mennek el szavazni. Amíg nincs kire, amíg az MSZP még mindig a régi gárdával halad, amíg az LMP meg sem tud szólalni egyetlen releváns témában sem, addig nincs verseny.

Nem kell a Fidesznek felszámolnia a demokráciát – ezt a szívességet az ellenzéki pártok megteszik helyette.